São João Nemzeti Színház (Portugália)
Georg Büchner: DANTON HALÁLA
Fotó: ©TUNA_TNJS
19.00

Szombat, november 23., Nagyszínpad


Portugál fordítás: Francisco Luís Parreira
2 óra 45 perc egy szünettel 
12+
Lacroix / Katona / Polgár / Képviselő: Afonso Santos
Danton: Albano Jerónimo
Hérault-Séchelles / Fiatalember / Polgár / Képviselő: António Afonso Parra
Lucile / Simon felesége / Adelaide / Thomas Payne / Nő / Közbiztonsági Bizottság tagja / Képviselő: Joana Carvalho
Camille Desmoulins / Lyoni képviselő / Polgár / Képviselő: João Melo
Julie / Lyoni képviselő / Eugénie / Billaud-Varennes / Nő / Képviselő: Mafalda Lencastre
Egy nő a kártyaasztalnál / Rosalie / Barère / Nő / Polgár / Képviselő: Margarida Carvalho
Marion / Énekesnő / Laflotte / Nő / Képviselő: Maria Leite
Philippeau / Legendre / Dillon / Nemes: Mário Santos
Robespierre / Úrhölgy / Mercier / Börtönőr: Nuno Nunes
Simon / Hermann / Képviselő: Paulo Calatré
Saint-Just / Polgár / Nemes / Sofőr: Rodrigo Santos
Paris / Collot d'Herbois / Polgár / Ifjú nemes: Sérgio Sá Cunha

Rendező: NUNO CARDOSO


Díszlettervező: F. Ribeiro
Jelmeztervező: Nelson Vieira
Dramaturg: Ricardo Braun
Rendezőasszisztens: Nuno M. Cardoso
Fényterv: José Álvaro Correia
Sound design: João Oliveira
Videó: Fernando Costa
Beszédtechnika: Carlos Meireles
Mozgás: Elisabete Magalhães
Producer: Maria João Teixeira
Ügyvezető producer: Alexandra Novo, Mónica Rocha
Műszaki vezető: Emanuel Pina

 

„Sosem áll meg ez az óra?", kérdi Danton, miközben felgyorsul az idő és a történelem vadul újrakezdődik. A kezdet kihívásaival szembenézni, ez a „forradalom" elsődleges jelentése. Danton halála (1835) a francia forradalom költői és véres zűrzavarát idézi úgy, hogy a színdarab maga is forradalmi. Georg Büchner látványosan feldarabolja a hagyományos színházi formát, szeszélyesen váltakozó tónusú és hosszúságú jelenetekkel dolgozik, egymást követi rövid és hosszú, mozgalmas és meditatív ebben a mozgófilm világát megelőlegező narratív folyamban. Ezzel a darabbal indul Nuno Cardoso, a São João Nemzeti Színház (SJNSz) új művészeti igazgatója számára az évad.
Ezen keresztül veszi szemügyre a görcsbe rándult, széteső társadalmi testet, az emberhús orgiáját. Csakhogy az 1789-es párizsi utcák ugyanazok, melyeken manapság a sárgamellényesek lázadása dúl. Ezek az utcák a Földközi tengerbe vagy a Rio Grande folyóba torkollnak, a falak, a hatalom, a gyűlölet, a populizmus visszatértébe futnak bele. „Micsoda gonosz idők. Egyáltalán, ki menekülhet?" A Danton halála mindig nehéz, ijesztő kérdésekkel szembesít. „Meddig falja még az emberiség önnön testét?" „Sosem áll meg ez az óra?"


„Mi mindannyian angyalok és gazemberek, zsenik és bolondok vagyunk."
„Június vége a Teatro Nacional São João-ban. Nagygyűlés. Kezemben egy halom A4-es papírlap, rajta a Danton halála új fordítása Francisco Luís Parreirától. Munkára előkészített példány, áthúzásokkal, kiemelésekkel. Tizenhárom színészre alkalmazva. Valóban, nem lehettek se többen, se kevesebben. Ez egy nagyon régi történet, és én babonás vagyok. Az első naptól kezdve rengeteg kétséggel küszködtünk. A darab alakítható, változtatható. Áthelyezhető egyik korból a másikba. Egyik lelkiállapotból a másikba. Az ifjúkorból az érett korba. Rengeteg kérdés merül fel. Mit jelentett akkor – mit jelent – a „forradalom"? Hol van az a pont, amely a színház vége és a politika kezdete? A kettő ugyanaz? Élvezet vagy kötelesség? Rémuralom vagy kegyelem? Kell-e választani? Van-e egyáltalán választási lehetőség? Az ésszerű vagy az esetleges? Polgártársak, végül is mit akarunk? A próbák előrehaladtával újabb, egyszerűbb, de csöppet sem könnyű kérdések merültek fel. Hogyan tartható fenn egy 40-személyes narratíva, ha ehhez csupán 13 arcot használunk? Vágóhíd, csatorna vagy gát? Ventilátor, penge, nyaktiló? Hogyan tudnák e szavak megpendíteni a húrokat egy olyan közönség lelkében, amely még a mi forradalmunkat, a Szegfűk Forradalmát is elfelejtette? Felöltő vagy trikó?A kérdések nem találtak válaszra ma estig, amikor sor kerül a bemutatóra. Eredménytelen erőfeszítés, avagy a kincsvadász térképe a Danton halálához. Egy régi útitárs, amely ma is mélyebben hat az érzelemre, mint az értelemre, amelyet inkább eltávolít, mint felépít ez a tizenhárom hang – egy jóval áthatóbb közös hang látható mozgása, amint a Praça da Batalha tértől elindul, elfoglalja a Teatro Carlos Albertót, belakja a São Bento da Vitoria kolostort és tagoltan kimondja a Teatro Nacional São João nevét. Végül csupán egy bizonyosság marad: színházat csinálni kollektív lázadás, sóvárgás egy Forradalom, egy Város után. Végül, egy lehetséges megállapítás: a Forradalom nem bukik meg, és nem győzedelmeskedik. Megteremti a VÁLTOZÁST."

Nuno Cardoso



Fotó: ©TUNA_TNJS