Kolozsvári Állami Magyar Színház (Románia)
Henrik Ibsen: NÓRA
Fotó: István Biró
17.00

Vasárnap, november 24., Stúdió


Kúnos László fordításának felhasználásával
1 óra 30 perc szünet nélkül 
14+Torvald Helmer: Árus Péter
Nóra: Ötvös Kinga
Lindéné: Albert Csilla
Krogstad: Váta Loránd
Dr. Rank: Viola Gábor
Anne-Marie: Kántor Melinda
Kiddo: Tőtszegi Zsuzsanna
Futár John: Platz János

Rendező: BOTOND NAGY


Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy
Látványtervező: Rancz András
Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András
Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Dramaturg: Kali Ágnes
Zene és hangterv: Kónya-Ütő Bence
Digitális grafika: Szederjesi Szidónia
Színpadi mozgás: Ötvös Kinga
Rendezőasszisztens: Veres Emőke
Fényterv: Groza Romeo
Ügyelő: Zongor Réka

 

It's about losing control. Paranoia. Mit jelent kilépni? Kilépni kapcsolatokból, játszmákból? Kilépni hazugságokból? Egyáltalán ki akarunk-e? Mennyi másoknak okozott fájdalmat ér meg az, hogy kiteljesíthesd a személyiséged? Szükséged van-e a szabadságra? Tudsz-e létezni akkor is, ha nem szolgálsz?
Amikor a Nórára gondolok, egy folyamatos láz állapota, egy örvényszerű hipnózis jut eszembe, amikor minden pillanat a véget jelentheti, és minden pillanat megúszásával próbálunk új illuzórikus konstrukciókat felépíteni egy újabb pillanat megúszására. Nem a viktoriánus nőtípus hanyatlása érdekel vagy egyáltalán a női sors fokozatos átváltozása vagy diszkriminációja, hanem a mindenkori emberi rettegés.

A Nóra egy folyamatos rémálom, egy kómabeli állapot. És mi ennek leszünk a részesei. Azt akarom megteremteni, ahogyan Nóra lépésről lépésre bevon, majd nem ad lehetőséget kilépni az ő rémálmából, aminek ugyanakkor a saját démonjainkkal való kapcsolatainkat is tisztáznia kell. Egy folyamatos vihar, amiből nincs kiút. Olyan mint este a villanyoszlopok alatti haladás. Mikor közvetlenül az oszlop alatt vagy, tiszta vagy, nem érzed az árnyékodat, majd elindulsz, és az folyamatosan nő a hátad mögött, és a következő oszlopig kényszerít. Vagy a következő tettig, a következő felébredésig. Ibsen lehetőséget nyújt a felébredésre. De nincs jó döntés, illetve rossz döntés. Nóra otthagyja három gyermekét, mert a saját élete újrarajzolása fontosabb. Nem a válás a felkavaró, hanem a tény, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit. Mert muszáj neki, mert nem tehet mást. Ez Nóra döntése, nem a válás. Ez pedig ellenérzést kelt, ami Nórát nem egy feminista, önálló hőssé teszi elsősorban, hanem emberré. Ugyanúgy, ahogy mi sem vagyunk különbek. Meddig élhetünk a személyiségünk kiteljesedésének jogával?

Szeretném, ha ez az előadás kísérletet tenne a rémálom fogalmának mai dimenzióira. Felébredni az élet egyik pillanatában, mikor már nem bírjuk tovább, ugyanolyan fájdalmas, mint húzni magunk után kétségbeesett hazugságokkal fércelt kapcsolatainkat. Mit jelent az újrakezdés? Meddig lehet újrakezdeni? Van még remény a mindennapi újrakezdéseinkben? Az előadás a mindenkori bántalmazásaink keretbe foglalása kell legyen. Egyedül lépünk még akkor is, mikor azt hisszük, van mellettünk valaki.

Életem ezen pillanatának egy mélyen szétzúzott állapotát fedezem fel. Azt, hogy mennyire fájhat az emberi gyarlóság és könyörtelenség. Hogy a bűn az, aminek a nyomát is sikerül eltüntetnünk. A Nóra a világirodalom egyik legkönyörtelenebb története. Feláldozni. Agamemnón feláldozza Iphigéniát, hogy megnyerje a háborút. Nóra pedig feláldozza a jelenét és múltját, hogy megnyerje saját háborúit. Helmerrel, a világgal, de elsősorban önmagával. Azt mondja egy adott ponton: »Ki kell derítenem, kinek van igaza: a világnak vagy nekem?« Igazából semmi nem változott. Manapság rutinszerűen hagyunk félbe barátságokat, szerelmeket, kapcsolatokat, mert egyszerűen képtelenek vagyunk felelősséget vállalni. Nyilván ez semmilyen áron nem ajánlott. Ezért zseniális Ibsen, mert ahogyan Godard Contempt-jében elhangzik: »Why don't you love me anymore? That's life.«"

Botond Nagy 



Fotó: István Biró